Az iskola, ahol a molekulák beszélni kezdtek - Dr. Kovács Zsolt

ÉN IS A MIKESBE JÁRTAM!

Az elmúlt tanévben, iskolánk fennállásának 150. évfordulója alkalmából egykori diákjaink írtak a Mikesben töltött éveik emlékeiről, olyan eseményekről, élményekről vagy tanárokról, amelyek vagy akik fontosak voltak számukra. Az alábbiakban Dr. Kovács Zsolt biokémikus, genetikus szakorvos írását olvashatják:

Dr. KOVÁCS ZSOLT

Ballagás éve:

2009

Tanulmányok:

Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem

Munkahely:

G.E. Palade Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, Biokémiai, környezetkémiai Tanszék, docens

Maros Megyei Sürgősségi Kórház Klinikai Kórbonctani Intézet, genetikus szakorvos

Az iskola, ahol a molekulák beszélni kezdtek

Senki sem tudja pontosan, mikor kezdett élni a Mikes Kelemen Elméleti Líceum, de akik végigjárták a folyosóit, azok soha többé nem kételkedtek abban, hogy az épület lélegzik. A falak hajnalonként halkan sercegtek, mint a gyújtólángra váró gázégő, a lépcsők minden lépésnél más-más hangot adtak, mintha emlékeztetni akartak volna arra, hogy az idő itt nem lineáris, hanem réteges. És ezek közt a rétegek közt nőttem fel én, egy világra kíváncsi gyerek, aki nem akarta elfogadni, hogy a levegő „csak levegő”, vagy hogy a víz egyszerűen csak „nedves”.

Az első padban ülve, valamikor az alsó tagozat derekán, már tudtam: a dolgok mögött több van, mint amit látunk. A krétapor például nem por volt, hanem porrá zúzott idő, és a tanári magyarázatok sem egyszerű mondatok, hanem mágikus formulák, melyek megnyitották a valóság hasadékait. A kémiát először nem értettem. Csak sejtettem, hogy van benne valami varázslat. Aztán egy napon, amikor egy színtelen folyadék rózsaszínné vált egyetlen csepp hatására, rájöttem: ez nem tantárgy, ez nyelv. És én meg akartam tanulni beszélni ezt a nyelvet.

Az iskola régi laboratóriumaiban furcsa dolgok történtek. A vegyszeres szekrény ajtaját csak bal kézzel lehetett kinyitni anélkül, hogy nyikorgott volna, és ha egyedül maradtam, úgy éreztem, a lombikok engem figyelnek. Voltak tanárok, akik ezt csak gyermeki képzelgésnek hitték. Mások – a legjobbak – csak halkan bólintottak, mintha tudnák, hogy a kémia nemcsak reakciók sorozata, hanem kapcsolat a láthatatlan világgal.

Versenyekre készülve olyan mélységekbe ástunk, ahol már nem tantárgyi anyagok, hanem ősi törvények rejtőztek. Minden egyes képlet, minden egyenlet újabb próbája volt annak, hogy méltó vagyok-e ehhez a tudáshoz. A Mikesben a verseny nem presztízs volt, hanem beavatás. Aki győzött, az nemcsak díjat vitt haza, hanem egy darab valóságot, amit maga fejtett meg. Aki nem győzött, az is továbbment – mélyebbre, pontosabban, kíváncsibban.

És közben ott voltak a szavak próbái. Erdély Judit tanárnőnél a mondatok nemcsak mondatok voltak, hanem tükrök. Néha annyira pontosak, hogy beléjük nézve láttam: milyen emberré válhatok. A Szép Magyar Beszéd és a Nyelvhasználati versenyek nem a nyelvről szóltak, hanem a gondolkodás és a létezés ízéről. A kémia a világot bontotta le alkotóelemeire. A nyelv a lelket. Mindkettőre szükségem volt, hogy teljes emberré váljak.

Most, amikor genetikus szakorvosként a kórházban dolgozom, vagy az egyetemen tanítok, sokszor megáll bennem az idő. Ahogy nukleinsavat vonok ki daganatokból, vagy épp hallgatóknak magyarázom a fehérjeszintézis és a mutációk kapcsolatát, érzem, hogy valaki figyel. Egy régi pad, egy kopott könyvtári asztal, vagy egy laborasztal sarkán megrekedt fényfolt… Mintha a Mikes még most is küldené az üzeneteit.

A tanítás nem munka lett számomra, hanem örökség, amit tovább kell adni, ahogyan egy izzó fáklyát, amit akkor kaptam meg, amikor először égett meg a kezem egy Bunsen-égő felett, és mégsem hagytam abba a kérdezést. A diákjaim nemcsak hallgatók. Ők azok, akik előtt kinyílik újra az a világ, amit a Mikesben ismertem meg. Az a világ, ahol a molekulák éreznek, a szavak emlékeznek, és a tudás nem más, mint egy hosszú, megszentelt utazás tele kísérletekkel, hibákkal, és egyre pontosabb kérdésekkel. A Mikes nem hagyott el. Ott van a mozdulataimban, amikor kísérletet vezetek, a hangomban, amikor szóbeli vizsgát tartok, és minden alkalommal, amikor egy diák úgy néz rám, ahogy én néztem egykor a tanáraimra. A Mikes egyfajta láthatatlan DNS, amely ott spirálozódik bennem, és nem kíván mást, csak hogy tovább öröklődjék.

Zsolt